- Ismerem ám magát, fiatalember – szólított meg egyik nap egy nénike. Egy buszmegállóban ült és várt, nyilván a rövidesen érkező buszra. Valószínűleg már jóval korábban odaért, mert rajta kívül még senki más nem várakozott.

Küldtem egy kedves mosolyt és vártam. Gondoltam rövidesen elmondja, honnan ismer. Jött is a folytatás:

- A televízióban láttam magát már sokszor, de most valamiért nem jön be az a csatorna. Nem tudja, hogy mi lehet ennek az oka?

Kicsit megvontam a vállam:

- Talán elállítódott a tv-készülék, vagy áthangolta a csatornákat a szolgáltató. Nem tudhatom.

- De maga biztos tudna segíteni, hiszen ott dolgozik – mondta.

Megint mosolyogtam és elmondtam neki, hogy a kettőnek igazából semmi köze egymáshoz. Teljesen más dolog beszélni egy stúdióban és más a műsorszolgáltatás.

- Nincs fia, vagy unokája, aki beállítaná? – kérdeztem.

- Messze laknak – mondta beletörődve.

Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy segítek ennek a néninek.

- Hol tetszik lakni? – kérdeztem. Ő pedig teljes bizalommal közölte velem a címet és az emeletet, meg azt is, hogy mi van kiírva a bejáratnál a csengőre.

- Délután fél kettő felé ott leszek és megnézem a tv-t, ha ráér és otthon lesz – mondtam.

- Persze, hogy otthon leszek - mosolygott kedvesen. - Főzök magának egy finom kávét – tette hozzá.

Elmentem a megadott címre és becsöngettem. A kaputelefonban már ismerősként üdvözölt engem és Lacinak szólított.

Kicsi, másfél szobás lakás volt, régi bútorokkal berendezve. Régi képek a falakon, kissé divatjamúlt függöny, terítők, vánkosok. Megállt itt az idő. Olyan volt, mint néhai nagyszüleim egykori lakása. Ilyen az, amikor egy idős ember faluról a városba kerülve hozza magával múltjának darabjait. Képtelen megszabadulni az emlékektől, hiszen azokkal azonosítja saját magát.

Miközben kellemes kávéillat kúszott be a konyha felől, pár perc alatt kiderült, hogy tényleg a szolgáltató módosított a csomagon, s ezért semmit nem tudtam tenni a tv-vel. De ekkor már nem is számított ez igazán, hiszen Boriska néni (mert így hívták) mesélni kezdett. Én pedig csak hallgattam.

Nem tűnt olyan idősnek, de kiderült, hogy már betöltötte a 83. életévét. A férjét már 32 éves fiatalasszonyként elvesztette egy munkahelyi balesetben. Azóta, vagyis több mint 50 éve társ nélkül él. Egyedül felnevelte, taníttatta és megházasította a fiát, s már nemcsak unokái, de dédunokája is van. Ez a hölgy szinte soha nem utazott sehová, nem volt autója, szép háza, ékszerei. Ő csak szeretett és egész életében szeretni akart. A párját, a fiát, a menyét, unokáit, barátokat, ismerősöket, bárkit. Engem is. A szeretetéért pedig semmit nem kért cserébe. Még azt sem, hogy meghallgassam, de tudom, hogy nagyon jólesett neki. Annyi minden belefér egy életbe és olyan nehéz, ha az ember nem tudja megosztani senkivel.

Én ezen a délutánon ajándékot kaptam Boriska nénitől. Enyém volt a megtiszteltetés, hogy hallgathattam a történeteket, melyek az életét alkották. Vajon az én történeteimet is meghallgatja majd egyszer valaki? Mert az embernek muszáj elmondania azt, ami megtörtént, vagy megtörténhetett volna.

Miközben órákon keresztül ültem csendben és hallgattam, Boriska néni remegő kezével boldogan kínálta a feketét egy régi üvegcsészéből.

Még soha nem esett ilyen jól nekem egy kávé.