Csak egy képet akarok mutatni ma neked! Egy egyszerű kis történetet négy lányról és egy tökéletes pillanatról.

Ott álltam egy hivatalos megnyitó vendégei közt, körbevéve nyüzsgő, egymással beszélgető emberekkel. Megrendezett jelenet volt az egész és nem találtam benne túl sok őszinteséget.

• Voltak, akik öltözékükkel hangsúlyozták önnön fontosságukat.
• Mások méregették egymást és összesúgtak egymás háta mögött.
• Voltak, akik flegmaságukkal hirdették, hogy inkább máshol lennének.
• Voltak, akik műmosollyal arcukon koldulták az elismerő pillantásokat.
• Egyesek pedig lesütött szemmel, félelemmel alázkodtak meg mások előtt.

 Nagyjából 60-70-en lehettünk és a megnyitónak már el kellett volna kezdődnie.

Négy fehér szék volt a pulpituson és ezeken négy feketébe öltözött lány foglalt helyet. Kezeikben hangszereik: két hegedű, egy brácsa és egy cselló – klasszikus vonósnégyes.

Aztán ez következett:

1. Egyszer csak elkezdtek játszani – az emberek továbbra is zsivajogtak.
2. Eltelt néhány másodperc és a muzsika megtöltötte a teret – de továbbra is maradt a kellemetlen alapzaj.
3. Egy kis bizonytalanság jelent meg a zenészek arcán – már zavaróan régóta nem némult el a zaj.
4. Nagyjából egy perce játszottak – az emberek tovább tömték magukba a büfé falatkákat és duruzsoltak.
5. A négy lány feketében már nem a közönségnek játszott – és megszületett a csoda!

Már csak egymásra figyeltek és elengedték a hálátlan közönséget. Elmentek egy olyan tökéletes világba, ahol csak ők voltak hangszereikkel és a mű. Én pedig úgy döntöttem, hogy velük megyek… Nem emlékszem pontosan, hogy mikor ült el a zsivaj, mert nem arra figyeltem. Csak a négy lányt láttam és a csodálatos muzsikát hallottam. Tökéletes volt! A vonósnégyes már nem négy különálló zenész volt csupán, hanem egy közvetítőeszköz. Egy olyan egység, mely összekötött engem egy időn és téren túli világgal. Éreztem a harmóniát és láttam, ahogy négy csodálatos ember azt teszi, amit szeret.

Nem kellett mást tenniük, csak engedni, hogy áradjon belőlük a zene. Ebben a pillanatban minden igaz volt és egyszerű! Nehéz ezt megfogalmazni, de olyasvalamit éreztem, mint amikor valami régi szép emlék tör felszínre. A szívem csordultig megtelt jó érzéssel, a szemem pedig könnycseppekkel.

Aztán egyszer csak vége lett, de az emléke megmaradt, s ha felcsendül, még most is érzem.

Ilyesmit képzelj el, kedves olvasó:

Már nyolcadikosok voltunk… Nagyfiúk… Azt hittük, hogy ezt bármi áron, de meg is kell mutatnunk… Másoknak és magunknak… De nem tudtuk, hogy mit hoz majd a jövő!

Már nem is emlékszem, hogy milyen csekélységen vesztünk össze azzal a fiúval. Már nyolcadik éve koptattuk együtt ugyanazokat a padokat, de valamiért mindig tudtuk tisztelni egymást. Ennek most lett vége. Itt volt az ideje a szarvasbőgésnek. Meg akartuk mutatni saját nagyságunkat és le akartuk győzni a másikat. Sőt igazából megsemmisíteni… és ezt ma már sajnálom!

Ő ütött először. Váratlanul és gyorsan. Felkészületlenül ért, mert nem számítottam rá. Azonnal alulmaradtam, mivel kihasználta a felkészületlenségemet. Megalázott a másik fiúk, de ami még jobban fájt, a lányok előtt is.

Törlesztettem és nem szépen. Ma már nem vagyok büszke rá, de most, hogy így leírom, talán könnyebben engedem el ezt az érzést. Csak megkocogtattam a vállát és amint felém fordult, már ütöttem is. Mivel szemüveges volt, az ókula bánta és persze az orra is… Aztán nem vártam meg, hogy felálljon, hanem elballagtam.

Sokáig bántott, amit tettem, de ma már tudom, hogy ennek valamiért így kellett történnie.

Évtizedek teltek el anélkül, hogy bármi lényeges, számottevő dolog történt volna köztünk. Nem történt ugyan köztünk, de történt velünk.

Hallottam, hogy sajnos nem úgy sikerült a házassága, ahogy kellett volna. Nem volt szép a válása és többet veszített, mint remélte. Persze már korábban is, hiszen a testvérét is elveszítette. Meg még ki tudja mennyi mindent. Szóval megtörte az élet.

És akkor eljött az a semmihez nem hasonlítható pillanat!

Egyedül ültem a templomban, teljes csendben a gondolataimba merülve. Elsétált mellettem egy ember és tudtam, hogy Ő az. Kicsit megtörtebben, de mégis emelt fővel ballagott előrébb a sorok között. – (Közel 30 év telt el azóta…)

Megigazította a szemüvegét, leült és imára kulcsolta a kezét…

Nem tudom, hogy miért, de rájöttem, hogy szeretem ezt az embert.

A neve Péter, azaz Kőszikla.

Ülök egy kávézóban és a mellettem lévő asztalnál egy agilis fiatalember, meg egy másik erőteljesen győzködnek egy idősebb urat arról, hogy egy fantasztikus lehetőség van most, ahová csak pár ezer euróval kell beszállnia. Szegény jelölt vakarja a fejét és óvatos, de azért a csábítóan magas nyereség lehetősége miatt csak megkérdi, hogy mennyi az a minimum összeg, amivel be kell szállnia, hogy kipróbálja ezt a csodát…

Persze a két „meggyőző-ember” mindent bevet, amit csak lehet. Annyi hasonlót hallottam már, hogy könnyen felismerem ezeket a kliséket:

• Még csak most vagyunk a rendszer elején. Most indul és ezért nagyszerű lehetőség
• Limitálták a megvásárolható „akármik” számát és rövidesen elfogy, utána pedig nagyon sokat fog érni. Tehát ha most veszel sokat, akkor nagyon jól jársz.
• Nincs havi aktivitás, vagyis ha nem csinálsz semmit, akkor is keresel, mint állat :-)
• Bináris a rendszer, tehát csak két ember csatlakozhat hozzád és majd mások, akik feletted vannak, pakolják be alád az újabb embereket
• A nyitott laptop képernyőjén csillagászati összegek szerepelnek a meredeken felfelé ívelő grafikonok mellett.

Könyörgöm emberek… fogjátok végre fel, hogy a természet törvényei szerint NINCSEN INGYEN VACSORA!!! Mindennek ára van, amit meg kell fizetni. Ha nem most, akkor a jövőben.

Jó, ha tudod a fentiekkel kapcsolatban:

1. Azért, mert most indult egy rendszer és még az elején vagyunk, NEM élvezünk semmiféle előnyt. Csak az idő és a piac képes eldönteni, hogy valami működőképes –e, vagy sem.
2. A limitált terméknek látszó „akármikkel” az a baj, hogy nem tudjuk micsodák és hol vannak. Nem lehet őket megfogni, hanem sokszor csak elviekben léteznek. Ha nincsen termék, vagy szolgáltatás, csak egy ködös valami, akkor az bizony illegális.
3. Ha nem csinálsz semmit, akkor nem is történik semmi. Szerinted csak azért kellesz a rendszerbe, hogy még egy embernek fizethessenek jutalékot??? Te kellesz, vagy csak a pénzed?
4. Nem pakolják alád a másik embereket, mert őket is úgy csatlakoztatják, hogy igazából itt nem kell semmit csinálni, csak add a lóvét és várj (ha-ha-ha…)
5. A mai világban egy átlagos számítógép felhasználó nagyjából 1 óra alatt összepakolhat valamilyen látványos prezentációt, mert annyi ingyenes segédprogram elérhető a neten. Ráadásul nagyon felhasználóbarát progik vannak.

Sajnálom szegény jelöltet, mert még mindig nem értette meg, hogy egy bizonyos befizetett összeggel nem lehet sikert, vagyont vásárolni!

A sikernek alapelvei vannak.

Egyszer azt hallottam, hogy „a siker ezen alapelvek következetes alkalmazásának természetes következménye.”

Jó mi?

Akik közelebbről is ismernek, tudják rólam, hogy imádom az igényes, magas minőségű borokat, gasztrokultúránknak ezt a megújuló, egyre szebb arcát mutató, gazdag szegmensét. Miután elmúltam 40, megértem, mint a jó aszúk és bordóiak, s most már elbűvöl ez a világ. De persze nem volt mindig így…

• 10 évesen nem értettem, hogy mit szeretnek a felnőttek ezekben a furcsa italokban
• 20 évesen nem a minőségre mentem, hanem csak a hatásra
• 30 évesen nem foglalkoztam azzal, hogy különbséget tegyek sör, bor, vagy alkalomadtán rövidital között
• 40 évesen pedig „megtértem”

Gyanítom, hogy sokan hasonló pályát futnak be kishazánkban, hiszen valahol ez felel meg az életkori sajátosságainknak. Annak, ahogy egy ember változik.

Ez egyben egy minőségi változás is volt nálam, hiszen rájöttem arra, hogy valóban óriási különbségek vannak ital és ital között.

Korábban, amikor vettem egy italt a szupermarketben, az első, amit megnéztem az ár volt. Általában 600-800 Ft körüli borokat választottam, akár magamnak vettem, akár ajándékba valakinek. Ez pedig pontosan azt jelentette, hogy önmagamat a szupermarketben alulról a második polcra helyeztem. Hangsúlyozom, hogy önmagamat helyeztem oda.

A döntés nem arról szólt, hogy anyagilag mit engedhetek meg magamnak, hanem arról, hogy volt a fejemben egy maximális ár, amennyit én hajlandó voltam fizetni egy palackért. Én 800 Ft-os borvásárló voltam. Úgy éreztem, hogy nekem ennyi jár, és ennyit még kifizethetek lelkiismeret furdalás nélkül.

Az a helyzet, hogy ez az élet számtalan területén megnyilvánult velem kapcsolatban és valószínűleg ugyanígy van veled is.

Azt javaslom, hogy helyezd magadat egy magasabb polcra! Csoda fog történni az életedben!

Persze már szinte hallom is a kifogásokat:

• Venném én a drágábbat mindenből, de nincsen rá pénzem.
• A körülményeim miatt nem engedhetem meg magamnak.
• Én nem is igazából akarok luxustermékeket vásárolni.
• Nem vagyok sznob.

De most komolyan. Nem lenne jó legalább kipróbálni igényes dolgokat? Olyanokat, melyek sokba kerülnek. Ha nem okozna problémát, hogy kifizesd az árát, akkor is az alsó polcról választanál?

Pedig mindez a legtöbbször csak gondolkodásbeli váltást jelent. Egy döntést, melyet magaddal kapcsolatban hozol és ragaszkodsz hozzá. Amikor úgy döntöttem, hogy nekem jár a magas minőségű élelmiszer, ruha, vagy épp egy palack bor, akkor azt vettem észre, hogy mégsem lett kevesebb a pénzem.

Mivel úgy döntöttem, hogy ez jár nekem, valahogy az élet is könnyebben odaadta. Ráadásul egy komolyabb italt az ember nem nyakal be csak úgy. Szagolgatom, ízlelgetem, játszom vele. Tovább kitart és nagyobb élvezetet nyújt. Tulajdonképpen ez a kulturált borfogyasztás. Mértékkel, élvezettel, megadva a módját.

Egyszer valakitől azt hallottam, hogy arra való a fejünk, hogy felemeljük.

Hát emeld fel, mert akkor tudsz a magasabban lévő polcról választani! Helyezd önmagad magasabbra!

Zseniális dolgot hallottam egy embertől. Pofon egyszerű, mégis képes megváltoztatni az ember nézőpontját, gondolkodását, életét. De lehet, hogy épp azért képes erre, mert egyszerű.

Így hangzik: Amikor egy olyan akadállyal kerülsz szembe, mely nagyon nehéznek tűnik, félelemmel tölt el, vagy csak egyszerűen nem hiszel abban, hogy leküzdheted, akkor mindig tedd fel magadnak a következő kérdéseket:

• Tényleg száz százalékig meg vagyok győződve arról, hogy ezt az akadályt lehetetlen leküzdeni?
• Ismerek-e olyan embert, aki ezt az akadályt mégis bizonyosan leküzdené?
• Vagy el tudom-e képzelni, hogy létezhet valaki, aki azért képes lenne leküzdeni?

Ezek után pedig következhet a zseniális matematikai megközelítés J Ha bizonytalan vagyok az akadály lehetetlenségében, akkor az már nem lehetetlen! És ami nem lehetetlen, az bizony LEHETSÉGES!

Hihetetlen mi? Feltaláltuk a spanyolviaszt!

De most tényleg. Játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne ha…! Legyen egy nagyon merész elképzelés! Mondjuk, hogy te akarsz lenni az USA elnöke 20 év múlva. Valószínűleg nem is akarsz az lenni, de a játék kedvéért ezt most tegyük félre. Csak a példa miatt fontos, hogy levezethessük.

Nos, van itt néhány akadály, amit le kell küzdeni, hogy célhoz érhess. Ezek közül most csak egyet emelek ki.

- Az Egyesült Államok alkotmányának előírásai szerint olyan, az USA-ban született amerikai állampolgár indulhat az elnöki posztért, aki legalább 35 éves, és 14 éve az Egyesült Államokban van az állandó lakhelye.

Sokan itt fel is adnák, hogy akkor ez már gyakorlatilag olyan korlátozó tényező, amely kizárja, hogy én lehessek a President. Ha nem az államokban születtél, akkor a jelenlegi alkotmány valóban kizárja. De az alkotmányt természetesen lehet módosítani. Ezt már 27 alkalommal meg is tették a történelemben. Vagyis el kellene érned, hogy valahogyan módosuljon az USA alkotmánya. Nos, már voltak olyan emberek, akiknek sikerült ezt elérni, tehát a dolog nem lehetetlen. Vagyis LEHETSÉGES!

Azért persze az sem árt, ha mondjuk, tudsz angolul beszélni. Az a legjobb, ha az amerikai angolt beszéled a kis európai akcentusoddal. Schwarzenegger is sokra vitte vele.

Persze, ez az egész csak szabad játék a gondolatokkal. De az emberiség történelmében minden nagy cél, eredmény, produktum előtt ilyen szabad gondolatok voltak.

Napoleon Hill szavaival élve: "Amit az emberi elme képes kigondolni, és amiben hinni tud, azt képes megvalósítani."

Vagyis tulajdonképpen minden LEHETSÉGES!

- Ismerem ám magát, fiatalember – szólított meg egyik nap egy nénike. Egy buszmegállóban ült és várt, nyilván a rövidesen érkező buszra. Valószínűleg már jóval korábban odaért, mert rajta kívül még senki más nem várakozott.

Küldtem egy kedves mosolyt és vártam. Gondoltam rövidesen elmondja, honnan ismer. Jött is a folytatás:

- A televízióban láttam magát már sokszor, de most valamiért nem jön be az a csatorna. Nem tudja, hogy mi lehet ennek az oka?

Kicsit megvontam a vállam:

- Talán elállítódott a tv-készülék, vagy áthangolta a csatornákat a szolgáltató. Nem tudhatom.

- De maga biztos tudna segíteni, hiszen ott dolgozik – mondta.

Megint mosolyogtam és elmondtam neki, hogy a kettőnek igazából semmi köze egymáshoz. Teljesen más dolog beszélni egy stúdióban és más a műsorszolgáltatás.

- Nincs fia, vagy unokája, aki beállítaná? – kérdeztem.

- Messze laknak – mondta beletörődve.

Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy segítek ennek a néninek.

- Hol tetszik lakni? – kérdeztem. Ő pedig teljes bizalommal közölte velem a címet és az emeletet, meg azt is, hogy mi van kiírva a bejáratnál a csengőre.

- Délután fél kettő felé ott leszek és megnézem a tv-t, ha ráér és otthon lesz – mondtam.

- Persze, hogy otthon leszek - mosolygott kedvesen. - Főzök magának egy finom kávét – tette hozzá.

Elmentem a megadott címre és becsöngettem. A kaputelefonban már ismerősként üdvözölt engem és Lacinak szólított.

Kicsi, másfél szobás lakás volt, régi bútorokkal berendezve. Régi képek a falakon, kissé divatjamúlt függöny, terítők, vánkosok. Megállt itt az idő. Olyan volt, mint néhai nagyszüleim egykori lakása. Ilyen az, amikor egy idős ember faluról a városba kerülve hozza magával múltjának darabjait. Képtelen megszabadulni az emlékektől, hiszen azokkal azonosítja saját magát.

Miközben kellemes kávéillat kúszott be a konyha felől, pár perc alatt kiderült, hogy tényleg a szolgáltató módosított a csomagon, s ezért semmit nem tudtam tenni a tv-vel. De ekkor már nem is számított ez igazán, hiszen Boriska néni (mert így hívták) mesélni kezdett. Én pedig csak hallgattam.

Nem tűnt olyan idősnek, de kiderült, hogy már betöltötte a 83. életévét. A férjét már 32 éves fiatalasszonyként elvesztette egy munkahelyi balesetben. Azóta, vagyis több mint 50 éve társ nélkül él. Egyedül felnevelte, taníttatta és megházasította a fiát, s már nemcsak unokái, de dédunokája is van. Ez a hölgy szinte soha nem utazott sehová, nem volt autója, szép háza, ékszerei. Ő csak szeretett és egész életében szeretni akart. A párját, a fiát, a menyét, unokáit, barátokat, ismerősöket, bárkit. Engem is. A szeretetéért pedig semmit nem kért cserébe. Még azt sem, hogy meghallgassam, de tudom, hogy nagyon jólesett neki. Annyi minden belefér egy életbe és olyan nehéz, ha az ember nem tudja megosztani senkivel.

Én ezen a délutánon ajándékot kaptam Boriska nénitől. Enyém volt a megtiszteltetés, hogy hallgathattam a történeteket, melyek az életét alkották. Vajon az én történeteimet is meghallgatja majd egyszer valaki? Mert az embernek muszáj elmondania azt, ami megtörtént, vagy megtörténhetett volna.

Miközben órákon keresztül ültem csendben és hallgattam, Boriska néni remegő kezével boldogan kínálta a feketét egy régi üvegcsészéből.

Még soha nem esett ilyen jól nekem egy kávé.

Legyél az! Zárd le a megkezdett és be nem fejezett dolgokat, mert amíg nem teszed, addig nem tudsz szabad lenni. Ennyire egyszerű az egész.

Minden, amit valaha elkezdtél és valami miatt félbehagytál, az visszahúz és lecövekel téged. Olyan, mintha egy erős szállal kötne a múlthoz. Minél több ilyen dolog van, annál nehezebb az előrehaladás. Egyszer volt egy okod arra, hogy valamit elkezdj a múltban, de valahogyan lebeszélted magad arról, hogy be is fejezd. Mindegy, hogy mi volt az oka, valamiért félbehagytad…

A mai világban rengetegen elkezdünk és félbehagyunk dolgokat. Megnyitjuk az oldalakat, de közben eszünkbe jut valami más, ami érdekes, aztán asszociálunk egy harmadik dologra és nyomban rá is keresünk. Pillanatok alatt ott van 6-8 oldal megnyitva a gépen, vagy a telefonon és egyiket sem olvassuk végig, hanem már ugrunk is a következőre. Tényleg szörfözünk az információ tengerében…

De ami még ennél is jobban leköti és elnyeli a ma emberének energiáit, az az, hogy mindent magával akar cipelni. Hátha jó lesz még valamire. Elmentjük és rendszerezzük a leveleinket, mappákba rendezzük a fontos iratainkat, kategorizáljuk a fényképeinket és persze közben megcsörren a telefon, vagy jön egy fontosnak vélt üzenet, vagy csak ránk ír valaki. Máris abbahagyjuk a rendszerezést, raktározást. Nyomban ott vannak a félig rakott mappák, ki nem olvasott könyvek.

Ez pedig azt okozza, hogy kezded azt hinni magadról, hogy olyan ember vagy, aki mindent félbehagy. Már nem azért blokkolsz le, mert félsz a kudarctól, vagy nem tudod, hogy mit kezdj majd az esetleges sikerrel, hanem azért, mert tudod, hogy úgysem fejezed be!

Ez maga a kis halál.

Pedig tudod, hogy a kosármeccsen is az a legkirályabb játékos, akire kijátsszák az utolsó figurát. A befejezőember. Azért ő a kulcsfigura, mert az edző és a többiek benne bíznak a leginkább. Ő az ugyanis, aki a legtöbb dolgot befejezte korábban. Lehet, hogy nem a legjobb dobó, vagy nem a legmagasabb játékos, még csak nem is a legtehetségesebb. Egyszerűen csak egy olyan ember, aki el meri vállalni a dobást. Elindítja és be is fejezi a mozdulatot. Lehet, hogy nem jön össze és ezért kikap a csapat, de ez a dolog lényegét tekintve nem fontos. Csak az a fontos, hogy megcsinálja. Elkezdi és befejezi. Ez a varázslat. A csapat varázslata, a játék varázslata és igen ez az élet varázslata…

Az élet mindig azokat jutalmazza, akik végigcsinálják. Nem a legtehetségesebbeket, nem a legokosabbakat, nem a legkreatívabbakat... Csak azokat, akik elkezdenek valamit és be is fejezik bármi áron. Ők kapják az élet legnagyobb kincsét: a SZABADSÁGOT.

Rájöttem, hogy tényleg létezik a MÁTRIX. Ugyanúgy, mint a filmben. Létezik egy látszat világ, amelyben élünk, és vannak olyan erők (ügynökök), akik ezt védik, s akiknek érdekében áll a „rend fenntartása”.

Ezt a valóságos MÁTRIX-ot az információ nevű fegyverrel védik. A média szövi a finom kis szálakat, melyekkel, mint egy óriási pók, behálóznak, és valósággal bebáboznak bennünket.

Már észre sem vesszük a valóban lényeges, igaz dolgokat, mert profi módon „elfedik” előlünk. Képernyőket bámulunk és közben műholdak lesnek minket. Tőlünk nyerik az energiát, hiszen számukra mi csupán elemek vagyunk. Minden mozdulatunk tudható, életünk feltérképezhető. Ráadásul önként szolgáltatjuk az adatokat. Mi vagyunk a bebörtönzöttek és egyben a fogva tartók is.

Ha valaki mindezt valódi mélységében megérti és átlátja a rendszert, akkor előfordulhat, hogy elkiáltja magát: „Hé, emberek megvezetnek minket! Hát nem látjátok, mi történik valójában?” A legrosszabb az, hogy ilyenkor őt közösíti ki a társadalom. Ő lesz kissé furcsa, vagy inkább abnormális. Hogyan is helyeselhetné mindezt a nagy, tömeg nevű massza? Azzal nyomban beismerné saját butaságát. Szóval az illető (nevezzük stílusosan Morpheusnak) egy darabig kiabál, aztán elcsendesedik. Nem tehet mást, mert megbélyegezték. Azt mondják rá, hogy agymosott. Mindezt pedig olyanok, akik üveges szemmel bámulják a monitorokat… Az igazi agymosottakat onnan ismerheted fel, hogy azt mondják rád, agymosott vagy J. Gyönyörű szép ez az egész…

Na de mi történik ezután?

A mi Morpheusunk végiggondolja a helyzetet és rájön, hogy egyedül képtelen legyőzni a tömeg „birkaszemléletét”. Képtelen túlharsogni a monoton bégetést. Azt a bégetést, amely csak visszhangozza a képernyőkről érkező okosságokat. A MÁTRIX-ban nincs önálló gondolat, nincs kreativitás, nincs még érzelem sem. Ezek ugyanis veszélyes dolgok a MÁTRIX-ban. Csak egyformán bégető torkok vannak, egy irányba terelt testek vonulása van.

De aki egyszer rájön arra, hogy létezik másik igazság, van másik élet is, az többé nem szabadulhat a gondolattól. Annak már küldetése van. Ha tömegesen nem megy, akkor egyesével kell kiragadnia az embereket a MÁTRIX szorításából. Ki kell hozni, akit lehet, hogy aztán ők is megtehessék ugyanezt másokkal. Így kell elkezdeni harcolni a gépek ellen. A képernyők és műholdak ellen. Az ügynökök ellen. A MÁTRIX ellen…

Ha ezt megérted, akkor neked szól! Ha nem, akkor még inkább neked szól…

Csak szeretném, hogy tudd: Nem vagy egyedül!

Azt mindenki tudja, hogy Gagarin volt az első… na de ki volt a második? Méltatlanul kevés szó esik erről a nagyszerű emberről, mint ahogy általában a MÁSODIKAKRÓL. A történelem tele van olyan kiváló személyekkel, akik majdnem a legjobbak voltak valamiben, mindössze egyetlen ember előzte meg őket.

Kicsiben kezdték, hisz eleinte nem is voltak túl sokan. Mindössze pár ember, akik közt ott volt az Álmodó. Mindig olyan furcsa láng gyúlt a szemében, amikor a jövőről beszélt. Nem járt még ott, de gondolataiban mégis mindig ott járt. Eszébe jutottak a régi nagy hősök, akik megváltoztatták a világot. Olyan akart lenni, mint ők. Mindennél erősebb volt a szívében a vágy, hogy hozzájuk hasonlóan Ő is létrehozzon valami olyat, ami még nem volt előtte.

Kicsiben kezdték, de az első pillanattól kezdve valamennyien magukba itták az Álmodó vízióját! Mindannyian elkötelezték magukat és tudták, hogy egy olyan útra lépnek, mely örökre megváltoztatja gondolkodásukat, életüket.

Nem siettek, hiszen idejük volt bőven. Eleinte csak néhány embernek adták át álmukat. Sőt inkább a reményt, hogy valami nagyszerű dolog részeseivé válhatnak. Megfontoltan, de határozottan haladtak előre. Pedig mindegyikük egyszerű ember volt. Hétköznapi dolgaik voltak. Az egyik állandóan a kisfiáról beszélt és arról, hogy Ő majd egy szebb világban élhet. A másik mindig zenét hallgatott, mert, ahogy mondta: ez feltölti és jobb emberré teszi. A nő pedig olyan volt köztük, mint a legjobb édesanya. Mindent megadott, amire a többinek szüksége volt, s Őt ez tette boldoggá. Etette, itatta és altatta őket, vigyázta álmaikat és gyógyította lelküket.

Ez a kis csapat eldöntötte, hogy végigjárja az utat, bár még ők sem gondolták, hogy merre visz és nem tudták, hogy mennyien követik majd őket. Elindultak és mentek. Az úton találkoztak a Kishitűséggel, de nem engedtek neki, hanem továbbmentek. Találkoztak a Kétszínűséggel, de átmentek rajta. Szembejött velük a Kétely, de Ők voltak az erősebbek. Jött a Lustaság, akit nehezen, de legyűrtek. A legnagyobb kísértés pedig a Hiúság volt. Amikor kezdett nőni a dolog, akkor egyre többen isteníteni kezdték az Álmodót, de Ő megmaradt ugyanannak az egyszerű embernek, aki akkor volt, amikor még csak egyedül álmodta az álmát.

Egyre többen csatlakoztak és az emberek mosolyogva néztek egymásra. Kézről kézre és szájról szájra adták tovább a stafétát. És az ÁLOM önállóvá vált. Már nem csak az Álmodóé volt, hanem sok más emberé lett. Mindegyikük szemében ugyanazt a lángot lehetett látni, mint egykoron az Övében.

Az ÁLOM tovább nőt és mindenkit magával ragadott. Megváltoztatta az egész világot, pedig az egész világ olyan nagy. Az ÁLOM újra reményt és hitet adott az embereknek. Az ÁLOM visszaadta a legnyomorultabbak önbecsülését is. Az ÁLOM ismét összekötötte és megtartotta együtt az embereket. Az ÁLOM MEGVALÓSULT!

S mindez azzal kezdődött, hogy egyszer egy ember leült és álmodni kezdett.

Köszönet az Álmodóknak!