Csak egy képet akarok mutatni ma neked! Egy egyszerű kis történetet négy lányról és egy tökéletes pillanatról.
Ott álltam egy hivatalos megnyitó vendégei közt, körbevéve nyüzsgő, egymással beszélgető emberekkel. Megrendezett jelenet volt az egész és nem találtam benne túl sok őszinteséget.
- Voltak, akik öltözékükkel hangsúlyozták önnön fontosságukat.
- Mások méregették egymást és összesúgtak egymás háta mögött.
- Voltak, akik flegmaságukkal hirdették, hogy inkább máshol lennének.
- Voltak, akik műmosollyal arcukon koldulták az elismerő pillantásokat.
- Egyesek pedig lesütött szemmel, félelemmel alázkodtak meg mások előtt.
Nagyjából 60-70-en lehettünk és a megnyitónak már el kellett volna kezdődnie.
Négy fehér szék volt a pulpituson és ezeken négy feketébe öltözött lány foglalt helyet. Kezeikben hangszereik: két hegedű, egy brácsa és egy cselló – klasszikus vonósnégyes.
Aztán ez következett:
- Egyszer csak elkezdtek játszani – az emberek továbbra is zsivajogtak.
- Eltelt néhány másodperc és a muzsika megtöltötte a teret – de továbbra is maradt a kellemetlen alapzaj.
- Egy kis bizonytalanság jelent meg a zenészek arcán – már zavaróan régóta nem némult el a zaj.
- Nagyjából egy perce játszottak – az emberek tovább tömték magukba a büfé falatkákat és duruzsoltak.
- A négy lány feketében már nem a közönségnek játszott – és megszületett a csoda!
Már csak egymásra figyeltek és elengedték a hálátlan közönséget. Elmentek egy olyan tökéletes világba, ahol csak ők voltak hangszereikkel és a mű. Én pedig úgy döntöttem, hogy velük megyek… Nem emlékszem pontosan, hogy mikor ült el a zsivaj, mert nem arra figyeltem. Csak a négy lányt láttam és a csodálatos muzsikát hallottam. Tökéletes volt! A vonósnégyes már nem négy különálló zenész volt csupán, hanem egy közvetítőeszköz. Egy olyan egység, mely összekötött engem egy időn és téren túli világgal. Éreztem a harmóniát és láttam, ahogy négy csodálatos ember azt teszi, amit szeret.
Nem kellett mást tenniük, csak engedni, hogy áradjon belőlük a zene. Ebben a pillanatban minden igaz volt és egyszerű! Nehéz ezt megfogalmazni, de olyasvalamit éreztem, mint amikor valami régi szép emlék tör felszínre. A szívem csordultig megtelt jó érzéssel, a szemem pedig könnycseppekkel.
Aztán egyszer csak vége lett, de az emléke megmaradt, s ha felcsendül, még most is érzem.
Ilyesmit képzelj el, kedves olvasó:
