A magyar focisiker kapcsán olvasom a neten a hozzászólásokat és az örömömbe sokszor keveredik üröm. Ugyanis jönnek a következő „okosságok” is:

• „Maradjunk a realitások talaján.”
• „Örüljünk, hogy szerencsénk volt a kapufánál!”
• „Kezeljük értékén a dolgot.”
• „Ne várjunk sokat a csapattól, nehogy csalódás érjen minket!”

 Én meg a következőket kérdem

• Mi ez a megalázkodás, a győzelem pillanatában?
• Mi ez a kishitűség?
• Miért ez a lehajtott fej, ilyenkor is?

Még soha senki nem változtatta meg a világot a „realitások talaján”. A mi történelmünk például tele van olyan hősökkel, vezetőkkel és persze közkatonákkal is, akik nem voltak hajlandóak behódolni a realitásoknak. Ezek az emberek vitték előre az országot, amikor vinni tudták. Ők azok, akik a hitükkel, sokszor a vérükkel írták a legdicsőbb lapokat a történelmünkbe. Ugyanez a helyzet a sport világában is. A sport gyönyörű analógiája az életnek, mert igazi eredményt csak küzdelem árán lehet elérni.

Itt vannak most ezek a focista fiúk. Közülük a legtöbben még meg sem születtek, amikor elkezdődött a magyar labdarúgás mélyrepülése. Miért kell őket és az értük szorító emberek millióit csendességre, elővigyázatosságra inteni? Miért kell a kevéssé dicső múltat felhozni? Miért nem lehet egyszerűen csak örülni és továbbra is szorítani nekik?

Amikor a selejtezősorozatban kiderült, hogy csak a mi kezünkben van a sorsunk és a norvégokon keresztül juthatunk csak az EB-re, akkor tudtam, hogy így lesz az igazi. Így tudunk emelt fővel bekerülni a 24 közé. Nemzeti tizenegyünknek mindent meg kell tennie azért, hogy ott lehessünk. És megtette!

Oly hosszú idő után, olyan sok sikertelenséget követően, annyi megalázó vereséget maguk mögött hagyva…ezek a fiúk végre felemelték a fejüket!

Gyerek voltam még, amikor ’85-ben a Videoton döntőt játszott az UEFA kupában. Számomra a Zeljeznicar Sarajevo elleni elődöntő második mérkőzése volt a meghatározó momentum. Amikor a vége előtt Csuhay belőtte a továbbjutást jelentő gólt, akkor édesapám olyat üvöltött a nagyszobában, hogy beleremegtek a falak. Örömében a könnye is kicsordult és akkor éreztem, hogy magyarok vagyunk!!!

Sajnos apám már nincs köztünk, de tudom, hogy a tegnapi meccset onnan föntről Ő is nézte. És amikor Szalay góljánál én is felkiáltottam, akkor éreztem, hogy végre ismét együtt örülhetek a faterral…

Ezek után nekem senki ne mondja, hogy maradjunk a realitások talaján, örüljünk a szerencsénknek!

Én végre képes vagyok hinni a magyar labdarúgó válogatottban, mert ők is hisznek magukban! A változás nem mindig gyors és látványos, de egyszer csak megtörténik.

Mi, vagy ki kellene ahhoz, hogy végre örülhessünk egy magyar sikernek? Kit kellene megverni, hogy elégedettek legyünk? Kiknek kellene a pályán lenni, hogy jól érezhessünk magunkat?

Nem a mienik a legnagyobb sztárok, nem tartozunk az esélyesek közé, de végre van egy CSAPATUNK és mint tudjuk a legfontosabb, hogy „Kell egy csapat!” Hát szeressük őket és legalább mi szurkolók ne „húzzuk vissza” a csapatot. Nem kell most más, csak az, hogy végre együtt dobbanjon a szívünk.

Ha a „károgó varjak” egész hada jő is és bármi lesz a vége, akkor is VAN EGY CSAPATUNK!