Már nyolcadikosok voltunk… Nagyfiúk… Azt hittük, hogy ezt bármi áron, de meg is kell mutatnunk… Másoknak és magunknak… De nem tudtuk, hogy mit hoz majd a jövő!

Már nem is emlékszem, hogy milyen csekélységen vesztünk össze azzal a fiúval. Már nyolcadik éve koptattuk együtt ugyanazokat a padokat, de valamiért mindig tudtuk tisztelni egymást. Ennek most lett vége. Itt volt az ideje a szarvasbőgésnek. Meg akartuk mutatni saját nagyságunkat és le akartuk győzni a másikat. Sőt igazából megsemmisíteni… és ezt ma már sajnálom!

Ő ütött először. Váratlanul és gyorsan. Felkészületlenül ért, mert nem számítottam rá. Azonnal alulmaradtam, mivel kihasználta a felkészületlenségemet. Megalázott a másik fiúk, de ami még jobban fájt, a lányok előtt is.

Törlesztettem és nem szépen. Ma már nem vagyok büszke rá, de most, hogy így leírom, talán könnyebben engedem el ezt az érzést. Csak megkocogtattam a vállát és amint felém fordult, már ütöttem is. Mivel szemüveges volt, az ókula bánta és persze az orra is… Aztán nem vártam meg, hogy felálljon, hanem elballagtam.

Sokáig bántott, amit tettem, de ma már tudom, hogy ennek valamiért így kellett történnie.

Évtizedek teltek el anélkül, hogy bármi lényeges, számottevő dolog történt volna köztünk. Nem történt ugyan köztünk, de történt velünk.

Hallottam, hogy sajnos nem úgy sikerült a házassága, ahogy kellett volna. Nem volt szép a válása és többet veszített, mint remélte. Persze már korábban is, hiszen a testvérét is elveszítette. Meg még ki tudja mennyi mindent. Szóval megtörte az élet.

És akkor eljött az a semmihez nem hasonlítható pillanat!

Egyedül ültem a templomban, teljes csendben a gondolataimba merülve. Elsétált mellettem egy ember és tudtam, hogy Ő az. Kicsit megtörtebben, de mégis emelt fővel ballagott előrébb a sorok között. – (Közel 30 év telt el azóta…)

Megigazította a szemüvegét, leült és imára kulcsolta a kezét…

Nem tudom, hogy miért, de rájöttem, hogy szeretem ezt az embert.

A neve Péter, azaz Kőszikla.